Sajnos már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, milyen úton találtam rá erre a történetre, mindenesetre nem tartott sokáig, hogy felkeltse az érdeklődésemet, így hamar be is került a kihívás során olvasandó könyveim közé (mint igaz történeten alapuló olvasmány). A könyv aprócska mérete ellenére (a könyvtárban alig vettem észre a polcon) igazi tartalommal és mondanivalóval rendelkezik, teljesen igaz rá a sokszor már elcsépelt klasszikus, "nem a méret a lényeg".
Jean-Dominique Bauby
Szkafander és pillangó
Park, Budapest, 1998
80 oldal · ISBN: 9635303025
Fülszöveg:
„A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémület. Az egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugo Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok.”
Jean-Dominique Bauby, a francia Elle magazin főszerkesztője, életének negyvenharmadik évében egy agyvérzést követően mély kómába zuhant, és mire magához tért, csak a bal szemét tudta mozgatni.
Ez a fél szem kötötte össze a külvilággal, embertársaival, az élettel. Egy pislantás jelentette az igent, kettő a nemet. Látogatói felmondták az ábécét, s egy pislantás megállította őket a megfelelő betűnél. Így alakultak ki a szavak, a mondatok, így tudott társalogni, levelezni. Így írta ezt a könyvet is. Délelőttönként agyába véste a szöveg aznapi adagját, melyet délután a szemével lediktált. Az elkészült oldalt még ki is javította.
A Szkafander és pillangó fölényesen ironikus, mégis szívszorító jelentés egy olyan világról, amelyben a test nem mozdul, csak a szellem csapong szabadon.
Jean-Dominique Bauby tíz nappal könyve megjelentése után meghalt.
Élményeim a könyvvel kapcsolatban:
Olvasásom: 2015. január 30., 21:06 → 2015. február 4., 21:46
Nem is emlékszem, hogyan találtam rá erre a könyvre, de egyből éreztem, hogy mindenképpen szeretném elolvasni.
Már a könyv születése is egy csoda a maga nemében, a történet pedig sokkal inkább életigenlő, bevallom, nem erre számítottam. A körülmények ellenére Bauby gondolatai erőt sugároznak, túlélésre buzdítanak, csodálom azt a lelki erőt, amivel képes felülkerekedni az eseményeken. A könyvecske fejezetei mind külön történetek; Bauby betegség előtti emlékeit, melyek elő-elővillannak a múltból, és a kórházban töltött napok egy-egy kiragadott pillanatát örökítik meg.
A könyvnek természetesen vannak olyan részei, melyek egyáltalán nem vidámak, hiszen egy ilyen szörnyű, kiszolgáltatott állapot milyen is lehetne, és a vidámabb emlékeket is átszövi a jelen tragikuma. (Talán ezért is volt, hogy a könyv csekély terjedelme ellenére viszonylag nehezen jutottam a végére, számomra – lelkileg – nem volt egy könnyű olvasmány.)
Mindezek ellenére a könyvet mégis egy pozitív üzenetnek érzem, melynek maga a léte is a küzdelmet, a soha fel nem adást hirdeti.
Hogy leküzdjem az izmok merevségét, beindítok egy reflexszerű nyújtómozdulatot, amely néhány milliméterre elmozdítja kezem-lábam. Ez gyakran elég ahhoz, hogy enyhítse végtagjaim zsibbadását.
A szkafander kevésbé szorít, a szellem csaponghat, mint a pillangó.
Az ilyen élmények hatására mindig elgondolkodom azon, hogy mi, egészséges emberek mennyit tudunk panaszkodni, aggódni dolgok miatt, és elfelejtjük, hogy mekkora érték az, hogy át tudjuk ölelni szeretteinket, és el tudjuk nekik mondani, hogy mennyire szeretjük őket.
A könyvből film is készült, biztosan azt is érdemes lenne egyszer majd megnézni.
