Az elmúlt időszak - másfél-két év - olvasási "válságán" még nem vagyok teljesen túl, de már elkezdtem kijönni ebből a könyvektől mentes gödörből. Ebben nem elsősorban a mostani posztban bemutatott könyv és szerző segített (róla majd később szintén szeretnék írni), de Ozsgyáni Mihály könyvét már a korábbi lelkesedéssel és várakozással vettem a kezembe. A fátylam kicsit oldalra billent - fájt, amit láttam, de mégis szerettem.

Ozsgyáni Mihály könyvét először egy Moly.hu hirdetés sodorta elém - úgy tűnik, működik ez az egész algoritmus-dolog, valószínűleg a színházas tartalmaim alapján "kimatekozták", hogy ez a könyv érdekelhet engem, ugyanis a szerző egy tehetséges, ifjú színész. Ráadásul olyan színész, akit Dunaújvárosban már nekem is volt alkalmam többször is látni, így a színészi kvalitásairól már volt szerencsém meggyőződni. Ahogy megláttam, hogy a színészkedés mellett ír is, ráadásul a könyv leírása is felkeltette a figyelmem, tudtam, hogy ezt a könyvet mindenképp be kell szereznem. Ráadásul volt olyan szerencsém, hogy a könyvünnepen még dedikáltatni is tudtam a frissen beszerzett kötetem. A könyvünnepen így az is kiderült, hogy Ozsgyáni Mihály (remélem, nem haragszik meg, ha a továbbiakban Misinek fogom szólítani) amellett, hogy tehetséges színész, egy rendkívül kedves fiatalember, ami nálam már az olvasás előtt egy plusz pont. Sajnos esetemben ennek az ellenkezője is szokott működni, de itt abszolút pozitív élmény volt a személyes találkozás, így méginkább vártam, hogy elkezdhessem a könyvet. 

„Családom férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó.
Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem."

Hál' istennek, a regény is pozitív élmény lett, bár elég fura módon. Tényleg nagyon szerettem a könyvet, ami azért furcsa megfogalmazás, mert ahogy elkezdtem az olvasást, végig volt egy olyan gondolatom, hogy olyan ez az egész, mint egy tömegbaleset, vagy egy jó katasztrófafilm, hogy bármilyen szörnyű is, az emberek megállnak, és nézik (közben pedig elsuttognak egy "hálistent", hogy nem velük történt). Na, ez a könyv nekem pont ilyen érzés volt, mert akármilyen borzalmakról szólt a történet, mégis olvastam, nem nagyon akartam letenni a könyvet, közben pedig mégsem tudtam egyszerre túl sokat olvasni. A könnyed stílus ellenére ugyanis mégiscsak egy igen súlyos olvasmány került a kezembe, és az mindenképp Misi tehetségét dicséri, hogy a nehéz történetet ilyen formába tudta önteni. Tökéletesen megtalálta az arányokat, hogy mennyi vicces, könnyedebb elemet kell a súlyosabb történések közé adagolni, hogy kellőképp feloldja a keletkező feszültséget, és a családi tragédiák ellenére mégse érezzük annyira nyomasztónak a kötetet. Pedig családi tragédiából akad ám itt bőven, a családon belüli erőszak számos fajtájával találkozhatunk, olvashatunk vérfertőző kapcsolatokról, súlyos alkoholproblémákról, a házastárs megcsalása pedig már egészen "lájtos" történetnek tűnik a többi szörnyűséghez képest. De emellett tényleg számos vicces történet is előkerül, éppen amikor már kezdené nagyon rosszul érezni magát az olvasó. 

A regény nyelvezetén érződik, hogy a szerzőnek hosszú múltra visszatekintő kapcsolata van az irodalommal, sokszor egy-egy szófordulat, vagy mondatalkotás után úgy ciccegtem, mint a regénybeli asszonyok az ablakpárkányban (de abszolút pozitív értelemben, elismerően). A történet nem lineárisan épül fel, olvasás közben inkább az volt az érzésem, mintha inkább novellákat olvastam volna, a visszatérő mondatok ("Gyönyörű júniusi délután volt. Az utcán akkoriban még alig jártak autók. Hallani lehetett a csöndet, meg az utcafronton álló három akác susogását.") mégis szerves egésszé fűzték össze a részeket, és egy különleges hangulatot adtak az egésznek. A történet lüktető, hullámzó, keveredik a jó és a rossz, a boldogság és a szenvedés - olyan, mint az élet maga. A történet szempontjából igazából mindegy is, hogy mennyi a könyvben az önéletrajzi "ihletés", hogy a leírtak Misi családjában történtek-e meg, vagy valamelyik másik családban, hiszen tudjuk, hogy bár sokszor eltakarjuk a szemünket, és nem szívesen veszünk tudomást arról, hogy ilyen szörnyűségek igenis megtörténnek, és lehet, hogy nem látjuk, vagy nem akarjuk meglátni, de egészen közel is lehetnek hozzánk - a regény olvasása közben az is többször eszembe jutott, hogy bár mindenkinek a saját problémáival kell megküzdeni, és igenis komolyan kell venni azokat, de azért szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha ilyen történeteket nem tapasztalunk a környezetünkben, vagy nem kell átélnünk ezeket a borzalmakat. 

És a történet akár önéletrajzi, akár nem, az mindenképpen érződik rajta, hogy Misiből az elemi közlésvágy kirobbantotta ezt a történetet, úgy érzem, muszáj volt ezt papírra vetnie. És egy vicces kis történet a végére: ahogy már írtam is, Misi többször játszott Dunaújvárosban, így a Bartók színpadán többször láttam már - a könyvhöz stílusosan a legutóbbi ilyen előadás, az "El kell mondanom" című (egyébként szintén fantasztikus Rózsavölgyis) előadás jegyét szedtem elő könyvjelzőnek, amiben Misi ugyan nem játszik főszerepet, de a darab címe, azt gondolom, nagyon igaz erre a történetre is, ezt el kellett mondani, fellebbenteni a fátylat, hogy minél több emberhez eljusson. Remélem, a regény is sok emberhez eljut majd. (Én pedig lassan kitalálom, mi lesz a következő olvasmányom - nehéz elengedni ezt a történetet.)

(A dedikáláson készült kép a Fátyol Kiadó oldaláról, a többi pedig Ozsgyáni Mihály saját weboldaláról származik.)