Egy újabb színházi élménybeszámolóval érkezem - ismét a Bartók Kamaraszínház egyik darabjáról írtam néhány gondolatot, hátha ezáltal más is kedvet kap megnézni a színház Mario és a varázsló című előadását. (Vagyis csak néhány gondolatot akartam, de megint "kicsit" több lett... Remélem, nem gond!)

Ez a darab remek példája annak, hogy az online színház nem minden esetben, és nem minden hangulatban képes pótolni az élő színház varázsát. Szerencsére az online előadás után a színházban is megnéztem, így újabb szuper darabot láthattam a Bartókban.

Erről külön ugyan még nem írtam, de a bezárt színházak és bezárt mindenek időszakában nagyon sok online előadást néztem meg, ezáltal sok pozitív élménnyel is gazdagodtam, sok olyan színházba "eljuthattam", ahol eddig még nem láttam előadást, sok tehetséges színész játékát ismerhettem meg, ugyanakkor volt sok felejthető élményem is ezzel kapcsolatban - és ez nem az előadásokat minősíti, hanem sokkal inkább azt a lelkiállapotomat, amiben már kevés dolog volt / van, ami igazán le tud kötni, és nem kalandozik el a figyelmem, nem kezdem el nyomkodni a telefonom, stb. (Valószínűleg ezért nem megy mostanában az olvasás sem, mert nem tudok igazán koncentrálni, elkalandozik a figyelmem, de ez már más téma...)

A Bartók Kamaraszínház már a 2020 / 2021-es évadban keszült bemutatni a Mario és a varázsló című darabot, de akkor sajnos csak egy online, közönség nélküli előadást sikerült megvalósítani, ami bennem - elsősorban a fenti okok miatt - nem hagyott különösebb nyomokat, így ez a darab nem is került fel a "mindenképpen megnézendő" előadások listájára, bármennyire is szeretek a Bartókba járni. A cím alapján nem ezt vártátok, ugye? De szerencsére végül mégis úgy alakult, hogy egy-két kollégámmal elmentünk megnézni, és így utólag nagyon-nagyon örülök annak, hogy mégis így hozta a sors, mert élőben igazi szerelem lett ez a Bartókos előadás is! (Mint nagyjából minden, amit láttam szeptember óta itt Dunaújvárosban, vagyis kb. minden, ugyanis az aktuális repertoárból nem sok dolog maradt ki eddig... Még ha nem is írtam mindenről élménybeszámolót, mindent nagyon tudok ajánlani, egyetlen olyan előadás volt idén, ami tetszett ugyan, de nem az én világom, azonkívül mindet újranézném gondolkodás nélkül.) 

De vissza az eredeti témához - Thomas Mann műve nem igazán volt meg a fejemben, biztosan tanultunk róla anno a gimiben, de különösebb nyomot nem hagyott, így csak gyorsan átfutottam az elbeszélés tartalmát, hogy kicsit képbe kerüljek. Az előadás szerencsére pozitív csalódás volt, nemigen tudtam, mire készüljek, de pozitív élményekkel jöttem ki a színházból - azzal a gondolattal, hogy ezt szívesen megnézném majd újra. A darabot az idei évadban már más szereposztással játsszák, mint ahogyan azt tavaly tervezték, és ami a nyomtatott szórólapokon szerepel, az aktuális szereposztás a színház weoldalán elérhető.

Ez megint egy olyan előadás, ahol sok különböző színésszel ismerkedhet meg a néző: az újvárosi társulatból Kiss Attila Cipollát, a varázslót alakítja - mint mindig, most is, remekül, Kovács Vanda pedig sokadik dunaújvárosi szerepében ismét bizonyítja nem mindennapi tehetségét. Mario szerepében Virág Péter mutatkozik be a városi közönség előtt, aki egyébként a Vígszínházban is játszik, de játszott korábban a fővárosi Spirit Színházban is. Holecskó Orsolya a hazai sorozatok kedvelőinek is ismerős lehet, de pályája során számos színházban megfordult már. Ivanics Tamás pályája elején elsősorban bábszínészként dolgozott, jelenleg szabadúszó, a Trojka Színházi Társulás előadásaiban többek között Gryllus Dorkával és Eke Angélával, az Átriumban Alföldi Róberttel, a Bartók Illatszertár című előadásában többek között Csankó Zoltánnal áll együtt színpadra, nemsokára pedig rendezőként is bemutatkozik a Bartókban. Az ifjú tehetség Vrabecz Botond több Bartókos előadásban is szerepel idén, ahogyan már ismerős lehet a nézőknek Kecskés Tímea is. Tőkés Imola eredetileg "csak" a darab mozgásáért, koreográfiájáért felelt, de az ide előadásokban már szereplőként is erősíti a társulatot. Ezt a sokszínű társaságot rendezőként Csadi Zoltán varázsolta egységes szereplőgárdává. Persze megvan annak a szépsége is, ha egy színház nagy állandó társulattal rendelkezik, és minden előadásban a jól ismert arcokat látjuk, hiszen az is izgalmas, látni, hogy a különböző szerepek melyik színészből mit hoznak ki, látni a színészek több különböző arcát, de az is nagyon izgalmas, hogy az ismerős arcok mellett mindig új színészekkel valósulnak meg az előadások, sok-sok tehetséges színész megfordul a Bartók színpadán, még úgy is, hogy sokan közülük időről időre visszatérnek - ez az egyik dolog, ami miatt nagyon szeretem azt, amit a Bartókban megvalósítanak az elmúlt években, ráadásul a repertoárt tovább színesítve több izgalmas vendégelőadás is érkezik, az utóbbi hetekben pl. a Rózsavölgyi Szalonból. (Nincs valahol egy kívánságdoboz, amibe be tudnám dobni, hogy melyik lenne még az az előadás, amit szintén nagyon szívesen megnéznék pl. a Bartók Kamaratermében? Mondjuk Király Dani "rajongójaként" nem hiszem, hogy nagy meglepetés lenne...)

A Mario és a varázsló című előadás - a remek színészi játék mellett, a zenéjével is eléggé megfogott, a dalok életre keltették az olasz tengerpart hangulatát, de tetszettek a táncos / mozgásos betétek is, különleges hangulatot teremtettek, a darab második felében a modern zenei aláfestés pedig a kedvenc vígszínházas darabjaimat juttatta eszembe (A nagy Gatsby, Kinek az ég alatt már senkije sincsen), magával ragadott a lendület.

Az előadás során különösen tetszett a nézőtér elrendezése, hogy körben is voltak székek, hogy egy kicsit mi, nézők is az előadás részesei lehettünk (Cipolla Torre di Venere-i bűvészelőadásának közönségeként), kicsit elmosódott a határ a közönség és az előadók között, és ezáltal a színészek is közvetlenebb kapcsolódást tudtak kialakítani a közönség tagjaival. Többször azt éreztem, hogy egyenesen az én szemembe néztek, pedig nem is ültem annyira jó helyen szerintem. Már előadás közben azon gondolkodtam, hogy ha (amikor) újranézem a darabot, vajon hova ülnék - azt hiszem, meg is van, hol szeretnék ülni legközelebb.

Az előadással kapcsolatban egyetlen hiányérzetem maradt - olyan rövidnek tűnt az előadás... Kerek volt, egész volt, valószínűleg csak az volt a gond, hogy néztem volna még egy darabig az előadást... Amikor már kezdtem volna igazán élvezni, akkor egy huszárvágással már vége is lett - pont úgy ültem ott a nézőtéren, ahogy a történetbeli kislány, amikor édesapja elrángatja Cipolla előadásáról a tragikus végkifejlet után, ő pedig csak kérdezgeti, hogy "Ez már a vége volt?" Mivel - ahogyan már korábban írtam - nem nagyon volt emlékem magáról az elbeszélésről, hogy olvastam volna korábban, így nemigen tudtam eldönteni, hogy a történet alapján lehetett-e volna, vagy egyáltalán érdemes lett-e volna hosszabb előadást készíteni belőle, de aztán végül elolvastam, és azt gondolom, hogy teljesen rendben van így a darab. Igaz, hogy még egy óra sincs az előadás, de benne van minden, ami kellett, tömény, pörgős, a lényegre fókuszál. 

Ahogyan a Bartók többi előadását is, ezt is ajánlom nagy szeretettel minden színházkedvelőnek, nekem már megvan a jegyem januárra! 

(A fényképeket a Bartók weboldaláról kölcsönöztem, Ónodi Zoltán munkái.)