Sziasztok! Újabb színházi élménybeszámolót hoztam Nektek, bár ez most nem lesz annyira lelkes, és egyértelműen pozitív vélemény, mint amit a Mágnás Miskáról írtam, de ki tudja, hátha másnak meg épp az fogja felkelteni az érdeklődését, ami nekem kevésbé tetszett az előadásban. Shakespeare "A vihar" című művét néztük meg a Nemzetiben.

Most először jártam egyébként Budapesten a Nemzeti Színházban - maga az épület és a környezete igazán impozáns, teljesen lenyűgözött, hogy az épületen kívül és belül is minden egyes négyzetcentiméteren van valami látnivaló, amire érdemes odafigyelni. 

Várakozással telve érkeztem egyébként, mert az előadással kapcsolatban nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak, mivel nem jártam még itt, nem ismertem a színház előadásait. A vihar - Shakespeare utolsó befejezett műve, ahogy mondják, az egyik legismertebb és legtöbbet játszott darabja. Mindezek ellenére az én ismereteimből, olvasmányélményeim közül eddig valahogy kimaradt, vagy legalábbis nem nagyon emlékszem rá a gimis tanulmányaimból sem (már ha egyáltalán volt akkor róla szó...)

A történet elsősorban a "Nincs időm olvasni kihívás" 2019 decemberi kihívásaként (egy könyv, amelynek a középpontjában könyvek állnak) olvasott regény (Amy Meyerson - Az elmúlt napok könyvesboltja) kapcsán került a látókörömbe, amiben központi szerepe van ennek a Shakespeare-műnek. A könyv hatására aztán elolvastam A vihart is, ami tetszett, bár azt hiszem, nem a legjobb megoldás a 8-10 perces városi buszutakon olvasni, mert nem igazán van lehetőség belemerülni a történetbe, belefeledkezni az olvasásba, így eléggé elaprózódott ez az egyébként nem túl hosszú történet is. 

Aztán január elején pörgettem a színházműsorokat, és láttam, hogy a Nemzetiben éppen játsszák, és még elérhető jegyek is voltak, így nem sokáig gondolkodtam - jegyet váltottam az előadásra. Ráadásul a fiatal szerepeket olyan tehetségek játsszák, akikre egyébként is kíváncsi voltam: Szász Júliára a tv-sorozatok (A Tanár, Bátrak földje) miatt, Bordás Rolandot pedig már láttam korábban az Ódryn, az Amphytrionban, ami nagyon tetszett.

Az előadás előtt volt egy Ráhangoló beszélgetés a darab dramaturgjával, ami nagyon érdekes volt, jó ötlet, hogy ilyen megoldásokkal is igyekeznek az előadásokat közelebb hozni a nézőkhöz. Kozma András sok érdekességet elmondott, mesélt a darab születéséről, a rendező, Andrzej Bubień elképzeléseiről, hogy hogyan ültették át a történetet a mai világba, illetve hogy a látható történeten túl milyen gondolatok rejlenek a műben.

(Az alaptörténet röviden: Prosperót, Milánó hercegét fivére - a nápolyi király segítségével - megfosztja rangjától, és lányával, Mirandával együtt száműzi őt. Egy szigetre vetődnek, ahol rajtuk kívül csak egy szellem, és egy félig ember-félig szörnyeteg teremtmény él, akiket Prospero a saját szolgálatába állít. Évekkel később a sors a sziget felé kormányozza Prospero elűzőit, akikre Prospero - a szellemvilágot sesgítségül hívva - vihart küld, aminek következtében a sziget különböző pontjain érnek partot. Ferdinánd, a nápolyi trón örököse és Miranda azonnal egymásba szeretnek, néhány hajótörött egymás ellen szövetkezik, némelyek pedig alkoholgőzös állapotban múlatják az időt - Prospero pedig Ariel, a szellem segítségével játszik a szereplőkkel. Végül az összes hajótörött Prospero előtt találkozik, ahol Prospero visszaköveteli trónját, megbocsát az őt eláruló nemeseknek, majd varázserejétől búcsúzva mind együtt szállnak hajóra Nápoly felé.)

A darabbal, és az előadással kapcsolatban azonban elég vegyesek az érzéseim, nem igazán tudom hova tenni az élményt. Mondjuk az eleve furcsa, hogy 2,5 óra az előadás, és ezt szünet nélkül játsszák - az erre vonatkozó információt is a Ráhangoló során tudtuk meg, a színház honlapján vagy a színlapon sem találtam erről semmit. Az elején nagyon nem tudott "elkapni" az előadás, csak ültem a nézőtéren, de valahogy kívülállónak éreztem magam, már éreztem, hogy nem ez lesz a legjobb színházi élményem. Őszinte leszek, az elején majdnem elaludtam, ami annak fényében, hogy mostanában kb. bármikor tudnék aludni egy-két órát (óvodában meg hogy utáltam az ebéd utáni alvásokat...), nem is lenne annyira meglepő, de pl. más előadásokon nem akartam elaludni az elmúlt 1-2 hétben... Azért idővel kezdett egyre jobban lekötni az előadás, viszont a darab második felében következett egy "szolid" kis esküvői jelenet, ami nálam kicsit kiverte a biztosítékot, vagy nem is tudom, lehet, hogy csak rossz pillanatomban kapott el - de valahogy nem tudtam mit kezdeni a jelenettel, ahogy elkezdett üvölteni a lakodalmas mulatós, a bűbájjal női ruhába öltöztetett férfiak pedig őrjöngve táncoltak, énekeltek. (Akár vicces is lehetett volna, de akkor nem igazán tűnt annyira poénosnak.) A Ráhangoló beszélgetésnek hála tudtam, hogy mi volt a rendező célja ezzel a jelenettel - hogy választ keressen arra a kérdésre, hogy a mai, sok szempontból őrült világban megőrizhető-e egy kapcsolat tisztasága, illetve hogy a klasszikus családi értékek mennyire időtállóak - de ettől függetlenül nekem ez a nem is rövid jelenet eléggé kilógott az előadásból, csak néztem ki a fejemből, hogy mi van?! 

Ezt követően a történet szépen haladt a végkifejlet felé, hogy a főszereplő drámai monológjával véget érjen ennek a furcsa néhány órának a története - gondolatokat, kérdéseket hagyva maga után megbocsátásról, bosszúvágyról, kirekesztésről. Valószínűleg a történet mögött rejlő kérdőjelekre is jobban tudtam volna figyelni, ha a lakodalmas-mulatós nem zökkentett volna ki teljesen...

Ami viszont egyértelmű pozitívuma volt az előadásnak, az a színészek játéka volt, akik végig erősen jelen voltak, hozták a rájuk bízott karaktert, Szűcs Nelli nagyon hatásos, Szász Júlia pedig, ha kellett, szavak nélkül is nagyon erős volt, örülök, hogy láthattam őt színpadon is játszani. 

Összességében vegyesek az érzéseim, tudtam, vagy legalább sejtettem, hogy modern feldolgozású előadásra számíthatok, hiszen megnéztem a weblapon, a közösségi oldalakon a darab beharangozóját, fényképeket, de egy ponton nekem tényleg túl sok lett a dolog, enélkül valószínűleg sokkal pozitívabb lenne a véleményem, de ettől függetlenül a színház feltétlenül kap még majd néhány lehetőséget, mivel vannak a repertoáron olyan darabok, amiket majd még mindenképp szeretnék megnézni. Egyébként pedig már a 2019-es évre is az volt az egyik (kimondott, kimondatlan) fogadalmam a színházba járással kapcsolatban, hogy szélesítsem a látóköröm, mozduljak ki a Vígszínház - Pesti színház - Háziszíndap megszokott közegéből - ez az előadás pedig tökéletesen megfelelt ennek a célnak. Remélem, a következő Nemzetis színházlátogatásom kicsit jobban sikerül majd, és az előadás találkozik majd az aktuális hangulatommal is. 

(Az előadás képei a Nemzeti Színház weboldaláról származnak. Fotók: Eöri Szabó Zsolt)