Sziasztok! Bocsánat, hogy viszonylag régen jelentkeztem, valahogy az olvasás jobban, és gyorsabban megy mostanában, mint hogy a gondolataimat képernyőre vessem. Az idei olvasási kihívás listájáról elolvastam az első könyvemet, ami egy elég megrázó, ugyanakkor gyönyörű(en megírt) történet. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

Az idei olvasási kihívás során Lisa Genova Megmaradt ​Alice-nek című regényét elsősorban azért választottam, mert a magyar fordításról is sok jót hallottam, bár mivel olvasni - sajnos - csak magyarul tudom a könyveket, így sajnos összehasonlítási alapom sem most, sem korábbi olvasások esetében sincs... De az biztos, hogy az a könyv, ami most a kezembe került, egy csodásan, óriási érzékenységgel, ugyanakkor nagyon szakszerűen megírt történet, feltételezem, hogy az eredeti változat is ilyen, de egy biztos, a magyar verzió miatt nem kell panaszkodnunk, gyönyörű, vagyis gyönyörűen fájdalmas lett a végeredmény.

Lisa Genova: Megmaradt ​Alice-nek

Könyvmolyképző, Szeged, 2012
326 oldal · ISBN: 9789632457192 ·
Fordította: Neset Adrienn

Fülszöveg

A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.

Élményeim a könyvvel kapcsolatban
Olvasásom: 2017. január 24., 21:49 → 2017. január 28., 14:45

Nehéz erről a regényről véleményt megfogalmazni, sokkal inkább érzések, benyomások maradtak meg bennem a könyv olvasása után. A történet bármennyire is volt fájdalmas, letaglózó, legtöbbünk számára elképzelhetetlen, ugyanakkor nagyon szerettem a könyvet, csodálatos élmény volt olvasni.

A regényben különösen tetszett, hogy a történéseket a címszereplő Alice szemszögéből ismerhettük meg, sokszor megrázó volt olvasni és érezni azt a kínt, azt a tehetetlen fájdalmat, amit egy újabb elfelejtett szó, egymeg nem talált ajtó, vagy egy meg nem ismert rokon okozott Alice-nek.

Szörnyű belegondolni, hogy milyen lehet, ha az ember jól működő élete néhány hónap alatt összeomlik, és csak a folyamatos hanyatlás alkotja a jövőképet, ugyanakkor az ember búcsút mondhat a múltjának, az emlékeinek, tapasztalatainak, vagyis mindannak, amitől az adott személy az, aki.

Számomra a katarzist Alice beszéde jelenti az Alzheimer-konferencián, úgy érzem, abban benne van minden, ahogyan Alice a saját helyzetét kezeli, elfogadja, tudatában van a betegségének, de nem hajlandó küzdelem nélkül feladni, keményen harcol azért, hogy ha lehet, legalább elodázza azt pillanatot, amikor a betegség teljesen legyőzi őt.

A tegnapjaim lassan eltűnnek, a holnapok bizonytalanok. Mi éltet akkor? Minden egyes nap éltet. A pillanatban élek. Eljön az a holnap is, amikor nem fogok emlékezni arra, hogy önök előtt állva elmondtam ezt a beszédet. De csak, mert egyszer el fogom felejteni, még nem jelenti azt, hogy ma nem élem meg minden pillanatát. El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít.

Újra azt tudom mondani, hogy nagyon nehéz megfogalmazni konkrétumokat a könyvvel kapcsolatban, némelyik pillanatban Alice-szel együtt sírtam, máskor legszívesebben megütöttem volna valamelyik szereplőt, hogy - látszólag - ennyire érzéketlen egy ilyen szituációban, de összességében nagyon örülök, hogy egyelőre nem kell átélnem hasonlót a szeretteimet nézve. Nem mondom, hogy egyáltalán el sem tudom képzelni, milyen lehet hasonló szituációban lenni, azért legtöbb családban biztosan vannak olyan idős nagyszülők, akik már nem olyan frissek, mint ahogyan még gyermekkorunkból emlékszünk rájuk... Annál szörnyűbb dolgot nehezen tudok elképzelni, hogy végig kell néznünk, ahogyan valamelyik szerettünk leépül, akár mentálisan, akár fizikailag, azt gondolom, ez minden esetben rettenetes, főleg ha hónapokig, akár évekig fennáll ez a helyzet... 

Egy könyvadaptáció margójára

Azt hiszem, megint elkövettem egy hibát, mostanában nem először: a könyv elolvasása után közvetlenül (1-2 napon belül) megnéztem a regény alapján készült filmet - és persze nem tudtam elvonatkoztatni az olvasottaktól, és akaratlanul is összehasonlítgattam a könyvvel. Egyébként jó és igen erőteljes a film is (Julianne Moore nem hiába nyert Alice alakításáért Oscar-t), de így közvetlenül az olvasás után közel sem váltott ki belőlem olyan erős érzelmeket, mint a könyv.

Bizonyos szereplőket egyáltalán nem így képzeltem el, és a könyvhöz képest szerintem hátrány, hogy nem látunk bele Alice fejébe olyan mértékben, mint ahogyan Lisa Genova papírra tudta vetni.

Lehet, hogy érdemes jobban elkülöníteni a két alkotást, mert biztos vagyok benne, hogy a maga nemében a film is fantasztikus, magával ragadó és letaglózó, csak meg kell találnunk a megfelelő pillanatot, amikor megnézzük.

Remélem, hamarosan folytatni tudom az olvasási kihívásom, és igyekszem mihamarabb beszámolni az aktuális élményeimről is!